Isten tenyerén

Egyszer láttam egy képet: egy férfikéz tartott egy újszülött kis állatot. Pici volt, félig csupasz, még nem látott, de az a kéz óvón tartotta. Az a valaki a tenyerén hordozta azt a kis állatot, etette, melegítette, simogatta, fontos volt neki, hogy életben maradjon. Pedig ezt a gondoskodást sem akkor, sem amikor megnőtt, nem tudta viszonozni, hisz állat lévén nem tudott hálásnak lenni.

Amikor megszületünk, minket is a tenyerükön hordoznak a szüleink. Igaz, mi újszülöttként is sokkal nagyobbak vagyunk, mint az a kis állat, és nem férünk el egy tenyérben, de édesanyánk kezei ugyanilyen óvón vesznek körül bennünket. Sőt, később is megtennék, csak felnőttként már lerázzuk ezeket a kezeket, mert önállóak akarunk lenni.

Van azonban egy kéz, amit sokkal nehezebb lerázni, ami akkor is ott van, ha nem akarjuk, mert az, hogy ott van, nem a mi döntésünk. Van, hogy észre sem vesszük, hogy valaki vigyáz ránk, pedig ez a szeretetének különleges jele.

Ha Ő a tenyerén hordoz,
mindig van fény a félelmeink alagútjában,
akkor is körülvesz a szeretet melege, ha a világban hideg van,
élhetünk egyedül, de nem lehetünk magányosak,
még nyelvünkön sincs a szó, máris teljesült imánk,
lehetnek gondjaink, de mindig van valaki, aki segít,
akkor is kapunk egy mosolyt, egy ölelést, ha nem is várjuk,
az Ige inkább simogat, mint ostoroz,
a növekedés egy izgalmas kaland és nem fájdalmas kínlódás,
még nem is kérjük a szolgálatot, már szolgálunk,
még fel se nőttünk a feladathoz, de Ő már tudja, alkalmasak vagyunk rá,
ott van velünk a nehéz napokon, és átölel,
ha elbukunk, felemel, és nem kérdez semmit,
hisz bennünk akkor is, ha csalódik, mert tudja, mire teremtett,
lehet, hogy megóv a szenvedéstől, de mindenképpen enyhíti fájdalmunk,
nem haragszik meg, ha elfordulunk, csak szelíden visszafordít,
ajándékokkal halmoz el akkor is, ha meg sem érdemeljük.

Mert számára különlegesek vagyunk. Élőlények, akiket Ő teremtett jókedvében, akik annyira fontosak Neki, hogy a legdrágábbat áldozta fel értük, akikben gyönyörködik, akikre éjjel-nappal vigyáz, akiket szeretetével, mint egy pajzzsal körbevesz, akiket akkor is szeret, ha éppen hálátlanok, duzzognak és lázadnak.

Az Ő tenyerén mi is olyanok vagyunk, mint az a kis állat. Picik, védtelenek, néha nyitott szemmel is vakok, de Neki fontos, hogy életben maradjunk. Enni ad a testünknek és a lelkünknek; betakar, ha fázunk; átölel, ha félünk; megnyugtat, ha aggódunk; meggyógyít, ha betegek vagyunk; megsimogat, ha szeretetre vágyunk.

És néha észre sem vesszük, hogy Isten a tenyerén hordoz bennünket…

Mihók Ildikó 1. éves teológus-lelkész hallgató

(Fotó: internet. Parastone-bronz figura.)